Brékin' Núz

Örömmel jelentem, hogy tegnap lefutottam életem első félmaratonját.

Mindig is gyűlöltem futni. De komolyan, még labda vagy busz után is csak indokolt esetben indultam el, az öncélú kocogástól pedig még a hideg is kirázott. Aztán pár éve vizsgaidőszakban valami eltört bennem: már végképp nem maradt semmi pótcselekvés, amivel húzhattam volna az időt, kénytelen lettem volna leülni tanulni, úgyhogy inkább elindultam futni. Január közepén, mindenféle előképzettség vagy megfelelő felszerelés nélkül.

Aztán a franc se tudja hogy, de szokássá vált a dolog. Ezen én lepődtem meg a legjobban: sokkal egyszerűbb dolgokat is hagytam már félbe és sokkal kisebb nagy elhatározásaim is rendszeresen sikkadnak el egy-két hét után. Persze akadtak hónapok, sőt évszakok, amikor hanyagoltam a futást, de valahogy mégis mindig újrakezdtem.

A félmaraton gondolata 2016 elején fészkelte be magát a buksimba, aminek még itt, a bologon is van nyoma egy elhamarkodott újévi fogadalom formájában, amiből aztán természetesen nem lett semmi. Az az év nem volt valami kiegyensúlyozott: egy-egy erősebb hónaptól eltekintve, az év nagy részében nem sokszor húztam futócipőt.

Ami azt illeti, tegnap sem félmaratont futni indultam el, csak egy szimpla hosszú futást szerettem volna abszolválni a felkészülés jegyében. Júniusban lesz ugyanis egy verseny a Tisza tónál, amit kinéztem magamnak, az okosok pedig azt mondják, hogy aki le tud futni 16 kilométert, az versenyen le tudja futni a 21,1-et is. Egyszer már futottam 16-ot, de rekortánon, az pedig csalóka. Ki akartam próbálni, hogy aszfalton is megy-e.

Ment. És úgy voltam vele, hogy ha már utolértem a saját távolságrekordomat, hülye lennék nem rátenni még egy-két kilométert. Csakhogy aztán 18 km-nél meg az jutott eszembe, hogy ez már nagyon közel van a félmaratonhoz, hülye lennék most megállni; ha kell, négykézláb mászok be a "célba."

Azt hiszem, erre mondják, hogy amikor már minden létező izmod fáj, remeg a lábad, felélted az összes tartalékod és teljesen kiszáradtál, akkor két megoldás van. Az egyik az, hogy összeszorítod a fogad, veszel egy mély levegőt és továbbmész. A másikat nem tudom.

A viccet félretéve, az utolsó 3-4 km nagyon kínkeserves volt, de bátorításul azért elmondhatom, hogy ez így azért nem teljesen igaz: 20,5 km magasságában szinte euforikus állapotba kerültem, és úgy éreztem, az izmaim is újjászülettek - ezutóbbi persze csak a maradék 600 méter erejéig tartott ki, de akkor is.

A lényeg, hogy sikerült, és nem is rossz idővel (2:07:26).
Őszintén szólva büszke vagyok magamra, de a WC-ről azért elég nehéz volt ma feltápászkodni.

Medicus curat, natura sanat

Amúgy amikor beteg vagyok - értsd: amikor legyalulom az immunrendszerem és benyalok valami kis felsőlégúti vírust - nem szoktam gyógyszerezni magam, ha nem muszáj. Ez a művészet része az orvoslásnak: tudni, hogy mikor muszáj.

Na, ez most nem az a helyzet, szóval a töméntelen mennyiségű mézes tea az egyetlen fegyverem, még csak paracetamolos lötyikkel sem maszkolom a tüneteimet. Egyetlen egy kivétel van, aminek ilyenkor nem tudok ellenállni: abúzálom a kakukkfüves köptetőt*.

Már csak egy korty** van az üveg alján és már nem merek visszamenni abba a patikába, ahol ezt vettem - főleg hogy egy kedves gyógyszerész ismerősöm állt a pult másik oldalán. A kérdésem tehát a következő: az már függőség, ha az ember több gyógyszertárból szerzi be a köptető adagját?

*Még ha legalább kodeines lenne!
**Mérőpohár? Evőkanál? Milliliter? Ugyan, kérem...

Férfinátha

Megfáztam. De úgy rendesen: egész hosszúhétvégén nyakig betakarózva fetrengtem az ágyamban taknyos zsepik és üres teásbögrék gyűrűjében.

Nincs ebben semmi kivételes vagy különös így tavasszal, csak az az idegesítő, hogy megúsztam az őszt, a téli futásokat, a februári influenzajárványt, a márciusi jégkorszakot és még a Medikus Kupát is, erre most rajtam a férfinátha.

Itt jegyezném meg - már csak a történelmi hűség kedvéért is -, hogy eddig még nem volt olyan, hogy szállingózó hóban szálljak fel a Medikus Kupára induló buszra. Na mondjuk olyan sem, hogy a szülinapom estéjén húsz centi hó essen...

Egy ideje járok egyébként kézilabda edzésre, ennek köszönhető az alábbi kis szösszenet is:

- Pedig a kézis fiúkra csak úgy ragadnak a lányok!
- Ja, a wax...

Alighanem le kellene szoknom arról, hogy félittasan félidegeneknek fejtegetek science fiction-ök által felvetett filozófiai kérdéseket.

Tapasztalatból mondom, hogy aki nem olvasta vagy látta az Altered Carbon-t, nagyon bután fog rátok nézni, ha a tudattokok (cortical stacks) technológiájáról és arról értekeztek, hogy ha valakit egyszerre két testbe töltenek le (double sleeving), az vajon nevezhető-e még bármilyen értelemben énnek.

Kicsit hasonló ez ahhoz a kérdéskörhöz, hogy a Star Trek-es transzportálás sima utazásnak számít vagy az alany megszűnik létezni és egy tökéletes másolat jön ugyan létre, de az igazából már nem ő.

Kivételes esetek persze előfordulnak: van ismerősöm, akivel mai napig Muad'Dib néven köszöntjük egymást ha találkozunk és valamilyen alkoholos itallal dúsítjuk testünk és a sziecs vizét.

Vannak emberek, akik csodálatos képességekkel rendelkező, gyógyhatású, mágneses karkötőket meg ilyesmiket árulnak.

Ezzel a kijelentéssel kapcsolatban kettő kérdésem lenne.

Az első: ezek az emberek tényleg annyira buták, hogy teljes szívvel elhiszik mindazt amit a termékeikről állítanak vagy annyira gonoszak, hogy tudatosan árulnak hatástalan bóvlit, így nyerészkedve a hiszékeny, vagy éppenséggel beteg és kétségbeesett embertársaikon?

A második kérdésem pedig az, hogy a fenti két opció közül melyik a szomorúbb az emberiségre nézve.

Zabkása

Hát nem elröppent egy hónap Kétezertizennyolcból?

Még alig tisztultam fel a szilveszteri buli után, erre mindjárt itt a nyár. Botrány. Sok érdekességről nem tudok beszámolni, és a jobb emberré válás, illetve a szebb jövő felé vezető úton sem haladtam előre sokat. Sőt, egyelőre még a világot sem váltottam meg.

Viszont mindenképpen pozitívumként említeném meg, hogy rákaptam a zabkására.

Nem is tudom, Kétezertizennyolcbanban mi számít hipszterebb dolognak: zabkását enni, vagy az, hogy valaki még nem evett zabkását. Az instagramon random szembejövő reggeli-posztok alapján mindenképpen az utóbbira tippelnék. Segítsetek egy kicsit: használjuk még egyáltalán a hipszter kifejezést, vagy ez annyira Kétezertizenhárom? Kicsit talán berozsdásodtak a blogoló izmaim, de akkor is roppant kínos lenne így ország-világ előtt pont ezt a szót használni miután már nem menő.

Az emósoknál sem voltam képes megtanulni, hogy az nem emós, hanem csak emó. Na jó, képesnek képes voltam, csak szerettem tetézni a világfájdalmukat. Lazán kapcsolódik, hogy az egyik gimis zenekarom énekese emós volt; azóta már házas családapa (a dobos is, csak ő már régóta, annak már nincs hírértéke) és persze mondanom sem kell, hogy nem lóg a szemébe a haja és ajakpiercingje sincs. Tiszta gáz.

Persze nem annyira, mint az, hogy a legutóbbi szülinapi bulin, amin részt vettem, csak és kizárólag jegyespárok és de facto házaspárok voltak voltak jelen... meg én. Még egy épkézláb, társaságba cipelhető, ideiglenes barátnőt sem voltam képes felmutatni. És különben is: mióta tartanak egyáltalán szülinapi bulikat januárban? Régen ilyenkor mindenki a vizsgaidőszakkal volt elfoglalva, aztán ittunk februárban... ja, hogy már senkinek nincs vizsgaidőszak. Azt hiszem, ez a felismerés felért egy enyhébb kapunyitási pánikkal.

Ha ügyesen játszom a lapjaimat, a végén még össze tudom mosni a kapunyitási pánikom végét a kapuzárási pánikom kezdetével. Magas élet.

Mindegy. A lényeg, hogy egészen egy pár héttel ezelőttig én soha nem ettem zabkását, és nem is foglalkoztam a létezésével, de mostanában annyi helyen találkoztam a jelenséggel, hogy lassacskán befészkelte magát a fejembe a kósza gondolat, hogy ki kellene próbálni. Szóval vettem egy adag zabpelyhet, mert úgy voltam vele, hogy akkor sem nagy befektetés, ha végül rámrohad, de ha minden kötél szakad, tudok belőle csinálni granolát, ami meg tuti finom.

Száz szónak is egy a vége, a gastroblogok ígéreteivel ellentétben orgazmatikus eksztázist ugyan nem okoz a cucc, de igenis bejött, és mióta rendszeresen zabkását reggelizek, a bélműködésem is meglehetősen egészséges. Ami - történjék bármi más az ember életének többi területén - igenis egy biztos és bíztató kiindulópont. 

Kétezertizennyolc

Semmi fogadkozás, semmi ígérgetés, semmi célkitűzögetés és főleg semmi, de semmi new-year-new-me-bullshit. Gyűrjük fel az ingujjunkat, vegyünk egy mély levegőt és essünk túl rajta.

Campus

Voltak idők, amikor személyiségem alapvető pilléreként tartottam számon, hogy milyen koncerten, hanyadik sorban tombolok egy fesztiválon.

Hiányoznak azok az idők.

Emlékeztek, amikor annak idején megfogadtam, hogy lesz még olyan vizsgám, amire becsülettel felkészülök és a vizsga előtti este időben lefekszem aludni?

Na, a héten három vizsgám lesz... úgyhogy ez nem most fog megvalósulni.

It's not unusual...

Hja, megint eljött az a dicsőséges pillanat, amikor néhány hét semmittevés, időhúzás és számos vizsga-átrendezés után három tárgyat kell párhuzamosan tanulnom, csak hogy esélyem legyen beleférni a vizsgaidőszakba.

Én már csak azon lepődök meg, hogy a barátaim ezen még meglepődnek.

Hogy hány vizsgám van még hátra? Négy.
Hogy hány tételt tanultam meg tegnap? Egyet sem.
Hogy mégis mit tudok akkor felmutatni a tegnapi nap kapcsán? Maradjunk annyiban, hogy a telefonom most már mindig automatikusan fog felcsatlakozni a Hooters wifijére...

Nem tudom, mi árul el rólam többet.

Hogy huszonhét éves fejjel még el tudok csodálkozni annak menőségén, hogy milyen nagyfiús, felnőttes és értelmes ajándékokat kaptam karácsonyra (szónikus fogkefét, sphygmomanométert, könyveket...); vagy az, hogy a legmenőbbnek mégis csak az új griffendéles kviddics-csapatkapitányi pólómat tartom.

Atival épp egy hipermarketben vásároltunk, amikor körbenézett, konstatálta a látottakat, majd így szólt:
- Mindenkinek olyan búvalbaszott feje van!
- Nem hibáztathatod őket... elvégre karácsony van.

Egy egytől tízig terjedő skálán mennyire para, hogy a gimis punk zenekarom négy tagja közül (ahol már akkor is én voltam a legidősebb, és ez nyilván nem változott azóta sem) kettő már házas és az egyiküknek nem rég gyereke is született?

Csak mellettem rohan el az élet?

A szomorú pillanat...

... amikor az a mondat hagyta el a számat, hogy "ha ma elég ügyesen tanulok és haladok, akkor este jutalomból elmegyek futni" ma érkezett el.
Hja, nehéz időket élünk, már a futás is jutalomnak számít.

A vizsgaidőszakom épp most fordult a célegyenesbe (tudjátok, hogy sosem voltam a gyorsan összecsapott vizsgaidőszakok híve; a jó munkához és a temérdek időelbaszáshoz igenis idő kell), úgyhogy ici-picit még el vagyok havazva, de ne tessenek aggódni: visszatérek.

Hamarosan jelentkezem néhány visszadátumozott poszttal a február óta tartó hiátust kitöltendő, valamint az EB sem múlhat el anélkül, hogy ki ne fejteném a mezekről alkotott véleményemet, mint legutóbb. Coming soon.

Sudden realization

A burrito tulajdonképpen a tex-mex konyha hortobágyi húsos palacsintája.
A rántott hortobágyi pedig a chimichanga.

Ha azt hiszitek, hogy egy frissen végzett orvosnak egyszerűbb és könnyebb beadni egy subcutan injekciót, mint egy random betegnek, hatalmas tévedésben leledzetek. 

Szavazataitok, támogatásotok és bátorításotok ellenére sajnos nem Cicalak lett a wifink neve, az új szomszédságból valaki már befoglalta a Cica_Kucko nevet, mi meg nem akartunk copycat-eknek tűnni. Hehe.

Viszont egy gyors és váratlan brainstorming ötletcunami sok nevetést és nem mellesleg tökéletes eredményt hozott. Ezennel ünnepélyesen bejelentem, hogy az új internethálózatunk - és albérletünk - neve az, hogy McDoug-Lak.

Frappáns név egy szofisztikált agglegénylaknak, ha engem kérdeztek.

Ezennel hivatalosan kijelentem, hogy az új kedvenc szavam nem más, mint az emancipunci.